Este hét órára beszeltük meg. Tudtam hamarabb itt lesz. Mindig hamarabb jön.
-Ez a tisztelet jele, – mondta egyszer – megtisztelem vele az embereket, ezért nem kések…
-Készül valami – intettem a fejemmel fölfelé, miközben beültem az autóba. Nyugat felől már erősen sötétedett és villámlott, dörgött. Látszott nem egyszerű eső lesz. Megvonta a vállát mosolyogva. Tudom őt sem nagyon zavarja, nem az első vihar amit átél.
– Ecseg?- kérdem.
– Ecseg.
Ritkán horgászunk együtt. Azon kevesek közé tartozik, akivel szívesen pergetek. Ő is olyan „egyedül szeretek horgászni” típus. Nem beszél fölöslegesen. Tudja sok beszédnek sok az alja, a szavaknak igaznak kell lenniük, a szavaknak súlya kell, hogy legyen.
A 26-os főútról lekanyarodva már éreztük lökdösi az autót a szél. Utolért minket. A híd alatt állt meg, így védett helyen van az autó, ha jég jönne. Nem volt jég, esőből is kevés. A villámok viszont nagyon csapkodták a földet, volt olyan amelyiknél szinte egyszerre jött a fény és a hang, még a nyomást is éreztük. Közel volt na. Járkáltunk, nézegettük meddig tart még, kémleltük a nyugati eget. A villámok távolodtak, a szél még kitartott. Néztem a hatalmas óriás fákat, játszott velük a hihetetlen erejű szél. Olyan volt mintha táncolnának a széllel a szürkeségben. Igen. Óriások táncát láttuk.
Egyikük nem bírt ellenállni a szél ellentmondást nem tűrő vad táncának, hatalmas reccsenéssel fáradtan, sikoltva-sírva feküdt rá a széltől reszkető víztükörre. Ő nem lábon halt meg, ahogyan a fákról mondják.
Lassan elcsendesedett.
Ideje volt a pergetésnek, sötétedett. Süllőre készültünk, de az ilyen időben étvágyánál van a harcsa is. Végignéztem a szerelésemen, hát, nem egy harcsapergető cucc. A társamé sem. Nem baj, ne jöjjön nagy, ha meg jön legfeljebb megy is. Hihetetlen erejű egy több tízkilós harcsa, hat -hét kilót bíró zsinóromat kinevetik itt a Sajón.
Néma volt a sűrű, sötét csend. Sehol egy rablás, kishalak menekülése, ezért a gumihal mellett döntöttem, talán a fenék közelében vadásznak, táplálkoznak ezért nem hallani őket. Horgásztársam wobblert választott. Eltávolodtunk hallótávolságon belül. Kerestük a halat. Nem horgászunk együtt minden nap, de jól összeszoktunk tízen év alatt. Mindig kishallal kereste a ragadozókat, hosszú idő alatt tudtuk rábeszélni a pergetésre. Többször említette: – Nem bántam meg.
Egy kősarkantyú mögötti mélyebb visszaforgó limányos vízét vallattam. Alaposan letapogattam a medret de csak egy koppintásig jutottam, lerántotta a gumit a horog öblébe. Kicsit elszántabbá tett a kapás, meg a tudat, hogy jól gondoltam az alsóbb régiókban vadásznak, táplálkoznak. Ugyanakkor el is bizonytalanított. Mert ha eszik a hal rendesen, akarva sem lehet elhúzni előle a műcsalit. Ilyenkor mindig az jár a fejemben: Mi lehet a baj, hol hibáztam? Lehet, hogy sehol, ilyenjük van, nem esznek.
Ezzel volna a legkönnyebb elintézni a dolgot. De nem, mert akkor akár haza is mehetek. Nem, mert akkor minek jöttem? Ilyen helyzetekben soha nem adom fel, ez rajtam múlik másnak nincs beleszólása mert ha volna megenné a fene az egészet. Rá kell jönnöm a válaszokra. A természetben nem történnek a dolgok ok nélkül össze- vissza, mindenre van logikus és igaz válasz. Itt nincs hazugság, képmutatás, aljasság. Az csak az ember sajátja a földön, ki is lóg a természetből rendesen, pedig abból, abban született. Ezért érzem magam jobban a folyók partján mint nagyon sok ember társaságában.
Talán apró volt a ragadozó és nem bírta elnyelni, vagy csak tessék-lássék odakapott, mert már jóllakott,
vagy gyanús volt neki és kiköpte, mert ott éppen kisebb vagy nagyobb táplálék halak voltak mint a csali mérete. Vagy a vadászterületét védte és odakapott, hogy elzavarja a vélt konkurenciát. Vagy a rezgése, a színe nem volt megfelelő.
Megannyi kérdés válasz nélkül. Ezekre kell rá jönni.
Egyszer ilyen és hasonló dolgokról beszélgettünk egy tapasztalt, nagy tudású horgásszal. Arra jutottunk, hogy egy, de valószínűleg több élet is kevés arra, hogy valaki megtanuljon horgászni.
Gumit cseréltem. Semmi. Feljebb mentem a sarkantyú nagy kövekkel teleszórt csendesen surranó vizéhez. Itt sekélyebb a víz, a nagy kövek néhány csököt is rejtenek. Horog temető. A süllők szeretnek ilyen helyekre beállni, elbújni az éj és a víz sötétjében. A nagy kövek mögött meglassul, megáll, visszafordul a víz sodra. Innen könnyen ráront a kövek mellet megiramodó, felgyorsuló vízben nehezebben haladó prédára. Sok örömöt szerzett már ez a kis sarkantyú, köztük egy igazán remek közel hatos süllőt. Most is egy olyan, kilenc centis eredeti került a kapocsba. Pár dobással átfésültem a lehetséges haltartó helyeket, szinte végig simogatta a köveket, vízbe halt fák ágait a mesterien kitalált, talán küszt utánzó fahalacska. Lecseréltem egy hétcentis törtcsőrűre, ez inkább apró keszeget utánoz. Mélyebben jár mint a társa, ezért magasabbra tartottam a bot spiccét nehogy elakadjon. Ő sem kellett senkinek.
Tovább indultam. Följebb egy kőhajításnyira is van egy kövezett partszakasz, nagyobb kövek gurultak a folyóba. A partirézsű és a meder találkozásánál találtak nyugalomra, mögöttük meg a halaknak teremtődött búvó, pihenőhely. Maradt a kapocsban a törtcsőrű, itt a kövek fölött több a víz, hagy keresgéljen mélyebben is. Hiába keresgélt nem kellett semminek, senkinek, vagy talán csak nekik, de a semmivel senkinek tudunk csak dicsekedni.
Vissza a gumit, megnézem a medret, gondoltam. Szépen mozgott a csali éreztem a kezemben, jól közvetítette a zsinór és a bot a veretést. Néhány dobás után megtetszhetett a mozgása egy akadónak is mert kölcsön kérte tőlem, nem akartam adni de meggyőzött, na vigyed mondtam le róla. Ilyenek ezek az akadók, ha megtetszik nekik valami azt szigorúan elkérik. Szerintem értenek hozzá, mindig a legjobb kell nekik. Föl egy másik gumit, aztán hajrá. Már a sokadik utolsót dobtam mikor az emelés utáni riszálós süllyedésben megütötte, megrántotta valaki. Szinte mindig ilyenkor jön a kapás, ezért fontos a megfelelő súlyú jigfej kiválasztása, minél tovább tartson a süllyedőidő. Akasztás után már éreztem nem lesz nagy küzdelem, nem őt vártam, nem őt keresem. Gyorsan a felszínre ért, haragosan csapkodta a vizet majd ahogy közelembe ért már fáradtan tűrte, hogy kézbe vegyem. Kicsit méltatlankodott mikor megszabadítottam a horogtól. Na eredj az utadra és nőj nagyra a horgászt meg kerüld, ilyen gondolatokkal engedtem útjára a kis pundrát, mely egy-két farokcsapással eltűnt a a sejtelmesen sötét mélységben. Elindultam vissza a mélyebb limányos részhez.
Néha még rá-rá kezdett az eső, de csak olyan szelíden, jóindulatúan hullajtott pár cseppet, mint akinek eszébe jutnak régi fájdalmai. A folyó is elhordta már a vihar által letépett leveleket, letört ágakat. A parton viszont kerülgetni kellett. Majd elviszi a folyó innen is, majd ha kell neki, nagy, erős vizével kinyúl érte és valahol lejjebb leteszi, ott ahol kell, ahol jónak látja. Kitakarítja, rendben tartja a partjait mint egy szorgos gazdaasszony a házát, udvarát, ha vendég jön tiszta hellyel kínálhassa. Aztán jön a vendég, az ember, és szétszórja szemetét itt is ott is. A folyó ameddig ki tud nyúlni érte összeszedi, majd összegyűjti és lepakolja, okulásként. – Hé ember mit csinálsz? Figyelj oda! Ennek nem lesz jó vége. – mondja csendes szelídségével. Aztán van úgy, hogy megunja, megmutatja erejét. Akkor nem tud ellenállni neki semmi és senki, akkor megy a kései ima, a sírás, a jajgatás. Igen, nemcsak a folyó viszi el a letört ágakat, kidőlt fákat. Sok embernek a kidőlt fa, letört ág nem sokat ér, igaz nekik az élő sem jelent semmit. Vannak emberek akiknek ez kincset ér. Téli tüzelő. A természet eltartja a gyermekeit, az embert is eltartaná ha hagyná, mert mi is a gyermekei vagyunk ha akarjuk, hanem. Azt gondoljuk mindent tudunk, hú de okosak vagyunk. Szart se tudunk!
Az éjszaka ellenére jól lehetett látni lámpa nélkül, felhős volt az ég, közel a település. Jobban látni felhős időben mert visszaveri a felhő a lakott terület fényeit, a csillagos felhő nélküli éjszakák sokkal sötétebbek.
Útközben összetalálkoztunk. Tudtuk merre jár a másik mert csalicserénél fel-fel villan a piros fény.
– Mi volt az?
– Apró harcsa. Neked?
– Semmi. Talán a negyediket dobtam a visszaforgóban, mikor egy rövid de kemény rántást éreztem. Késedelem nélkül akasztottam , nagyon odaragadt a spicc. Szeretem az ilyet, ezek általában nagyobb halak. Egy pillanatig egy helyben állt majd forgolódott kicsit, nem tudta mi történhetett. Majd lassan kiúszott a sodrásba és elindult lefelé. Harcsa, tudatosult bennem. Szépen húzta a kedvenc nótámat, csak nehogy elhúzza. Picit lazítottam a féken, akasztásnál nemárt ha keményebb jobban belehet igazítani, belelehet húzni a horgot a kemény ragadozó szájba. Cikáztak a gondolataim.
Mekkora, hogy akadt, szóljak a társamnak. Nem, még nem majd ha sikerül megfordítanom. Közben lehúzott olyan tíz métert a zsinórból, a sodrás is segítette. A lejjebb lévő akadót, elakadt fát célozta meg, valószínűleg ott volt a búvó , pihenő helye. A lassú, nyugodt mozgása megrémített, jobb halak jellemzője. A könnyű gerinces botba volt tartalék bőven, sokkal keményebb csatákat is bírna. Az orsó is jóféle, nem féltem. A horog valószínűleg jól akadt, ha nem jól akad akkor már általában az elején elköszön. Minden szerelés annyit bír aminnyit a leggyengébb pontja. Itt most a zsinór volt a gyenge láncszem, nem tudtam keményen bánni vele. Ő irányított.
Már elment húsz méterre is talán, az akadó harminc- negyven méterre lehet. Terhelnem kell mert eléri, ha nem terhelem bemegy a fába, akkor biztosan elmegy, ha terhelem, megpróbálom megállítani és túl nagy akkor is elmegy, megtép. Nincs más választásom le kell lassítanom, meg kell fordítani. Úgy döntöttem nem a féken szorítok, hanem kézzel lassítom a dob forgását, így gyorsabban tudok reagálni.
Talán mintha lassulna, de még mindig húz. Közel lehet , mindjárt haza ér.
– Állj már meg! – mondtam halkan. Megállt. Nagyokat bólogatott a pergetőbot a kezemben, ahogy forgolódott magára tekerte a zsinórt, majd lecsúszott róla, ilyenkor visszavágódik a spicc olyan mintha elment volna. Aggódtam, ilyenkor könnyen eltépheti a zsinórt vagy kiszakad a szájából a horog. Csendesedett a mozgása. Húzni még nem tudtam de éreztem elkezdett oldalazni.
Ez jó. Talán megfoghatom. Eszembe jutott egy régebbi nagy harcsa amelyről azt gondoltam már megfogom, idő kell hozzá és kifárad. Nem így lett. Mélyre nyelte a wobblert és a gereben fogai elkoptatták a zsinórt, pedig az vastagabb volt, sokkal vastagabb. A harcsahorgászok nem véletlenül használnak koptatóelőkét. Nem vagyok aggódós típus de megint megremegett a lábam, hogy a kefefogak elintézhetik a zsinórt. Ezt most meg kell fognom, nincs mese. Sikerült megmozdítanom, Lassan tudtam magam felé húzni.
– Harcsát akasztottam! – szóltam a horgászbarátomnak.
– Megyek! – jött a válasz. Láttam kapcsolja a fejlámpát, kitekeri a csaliját és indul. Gyorsan közeledett, ügyesen mozog terepen, hegymászó. Elmondtam neki mi történt eddig, meg a félelmeimet.
– Nyugi, megfogjuk! – mondta.
– Mindig nyugodt vagyok, tudod.
– Tudom. Már csak olyan nyolc- tíz méterre lehetett mikor éreztem, hogy elemeltem a fenékről de csak egy pillanatra. Rögtön vissza is fordult, két hatalmasat ütött a zsinórra, amit talán nem szándékosan csinál, testalkatából, úszásából ered. Szépen bólogatott a horgászbot na, pedig egy kicsit sem hiányoltam tőle. Megint lehúzott vagy tizenöt métert, kezdhettem visszaszedni a zsinórt ismét. Tudtam ezt még eljátsszuk párszor, nem bírom ezzel a cuccal megakadályozni. Minél többször megcsinálja, minél tovább tart, annál nagyobb az esélye, hogy elkoptatja a zsinórt vagy kiakad belőle a horog. Lassan megint magam elé húztam, már közelebb jött és a fenékről is jobban elemeltem. Mikor újra visszatört már egy nagy burványt hagyott maga után, amit a sötét víz pillanatok alatt kisimított. Már talán tíz méterre sem ment el, már vízközt volt. Újra partközelbe vezettem. Sikerült felhozni, lámpáink fényében törte át a sötét tükröt. Ekkor társam rákoppintott a harcsa fejére, megugrott ahogy szokta, ahogy vártuk. Gyorsan visszahoztam, ekkor már elkészült erejével. A műcsalit nem láttuk, mélyen a torkában lehetett. Több mint egy negyed óra kellett neki mire fáradtan elfeküdt, talán meg is billent a sötét víz a levegő és a föld határán, amit nem ismert, ahol ritkán járt. Megragadta a halat, húzta ki a vízből, mely még behajlította a farkát, próbált kapaszkodni a vízbe, az otthonába, ahol élt. Ismerte a törvényt, tudta a természetben nincs kegyelem, mindig van egy nagyobb, egy erősebb ragadozó! Mikor indultunk mintha dörrent volna még egyet az ég. Talán a halát búcsúztatta.
Köszönöm.