A tél pont arra az egy márciusi hétvégére tért vissza, amikor végre elkezdhettem a horgászévet.  Budapestről Békéscsaba felé vonatozva egyre fehéredett a táj, hó és jég fedte a vizeket, másnapra pedig kemény fagyot ígért az időjárás jelentés. A pecára szánt nap reggelén mínusz hat fokot mutatott a hőmérő, az előző héten leesett bokáig érő hó pedig keményre fagyott, nem a legkellemesebb horgászidő, de mennem kellett.

Az Élővíz csatornához tartottam, ahhoz a részhez ahol a városi strand kifolyója található. Szép vörösszárnyúak látogatják ilyenkor a kis fagymentes oázist, őket pedig követik a csukák, így egy UL és egy erősebb pergető bottal is felszerelkeztem.  A kis vízfolyás partjára érve szokásomhoz híven először az átívelő hídra sétáltam és onnan pásztáztam végig a területet.

A csatorna bal partján húzódó parkosított sétány szinte eltűnt, a hó minden beborított, megszűnt minden mozgás, csak a szél próbálta meg lefújni a növények ágait lehúzó havat – egyelőre sikertelenül.

Ahogy leértem a meghorgászni kívánt helyre feltűnt, hogy nem vagyok egyedül. Egy jégmadár törte meg a csendet, ahogy kishal-reggeli reményében, gyönyörű tollas féltéglaként csapódott a vízbe. Aki csak természetfilmekből ismeri a kis szárnyast, nem is tudja elképzelni mekkora pacsálással jár az egyébként kifejezetten eredményes halfogó technikája.

A kis kifolyó a szemközti parton, a strand területén engedi ki a medencék tisztított vizét. A víztető szinte pezsgett a sok kishaltól, egy-egy burvány jelezte, hogy a nagyobb példányok is itt vannak.  Az általában sikert hozó technika lényege, hogy meleg forráshoz minél közelebb egy kicsi és lassan süllyedő csalit kell eljuttatni, hogy az a strand vízéből hulladékot szedegető halak orra elé kerüljön.

Egy körömnyi gumit raktam fel és elkezdődött a kísérletezés a grammokkal, el kellett találni azt a keresztmetszetet, amikor a csali pont jó ütemben süllyed és még pontosan el is tudom dobni a kívánt helyre. Közben figyelni kell a kifolyó körüli bokrok belógó ágaira és arra is, hogy a túl nagy csobbanások nehogy elijesszék a zsákmányt.

A nagy hidegben egyre nehezebben ment a szerelékcsere, fagytak a gyűrűk, a türelmem is fogyott, ráadásul a halak sem tiszteltelek meg azzal, hogy értékeljék a fáradozásaimat.

Wobblerre váltottam, amely szinte rögtön a szemközti bokor ágai közé repült, nem erőltettem, inkább bekéredzkedtem a horgászok elől lezárt strandra és lajhárkúszással megközelítettem a bajba jutott fahalat.

Mikor a kiszabadított műcsalit, egy kis ág kíséretében a vízre hullott, nagy meglepetésemre egy árny mozdult a közeli bokor alatt. Egy óriási domolykó volt, ekkorát még sosem láttam a csatornában. Az ötven centinél is hosszabb test kicsit még emelkedett, majd komótosan visszasüllyedt a fenék közelébe és ott megállt. Már nem fáztam, a türelmetlenségem is elszállt.

Tudtam jól, egy maximum két dobásom van, egy ekkora halnak nem könnyű túljárni az eszén. Féltem, hogy a nagyobb csalik csak elijesztenék, viszont a kis súlyt nem bírtam elég közel dobni a bokor alá.

Az első izgalmat felváltotta a precíz nyugalom és gondolkozni kezdtem a megoldáson, amit végül az elején inkább hátráltató tényezőnek tűnő hó szolgáltatta.

Kis hógolyót gyúrtam az előkét a főzsinórral összekötő „not a knot” kapocsra, majd az így megnehezített csalit próbáltam meg minél pontosabban eldobni. Először még nem a kinézett domolykó lakhelyét céloztam, csak próbáltam a belőni, hogy mekkora (h)ólom lehet tökéletes.

Meglepően nehéz volt eltalálni, hogy a súlyozás pont akkora legyen, hogy el lehessen dobni a megfelelő távolságra, de közben ne csattanjon pacsáló jégmadárként a vízfelszínen. Ha pont elég keményre sikerült meggyúrni, a hó lassan olvadt el, meglebegtetve a csalit, még kívánatosabbá téve azt. A helyzetet bonyolította, hogy egy hógolyót csak egyszer lehetett felhasználni, így nem tudtam mintapéldányt létrehozni.

Sok kísérletezés után végül összeállt az általam – a külföldi terjesztés reményében – snowball rignek elnevezett szereléktípus.

Elképesztő, hogy ilyen kisléptékű kreatív folyamat is mekkora büszkeséget tud okozni a kitalálónak.  Ahogy a mindent eldöntő dobáshoz készülődtem fejemben felcsendült a 2001 Űrodüsszeia ikonikus dallama, a csali pedig pont a dobszóló megszólalása után ért pontosan oda, ahová a gyakorlás során elképzeltem. Majd a második, a harmadik és a sokadik dobás is, eredmény nélkül.

Elcsüggedten gyúrtam az újabb és újabb hógolyókat, már nem szólt a dob, a filmben eddigre már agyonverték egymást a majmok…

Az egyik dobásnál a rosszul „rögzített” hólabdacs pont a dobás után lerepült a zsinórról, a csali – egy kis narancssárga plasztik – pedig az eddig megszokottól kissé gyorsabban kezdett süllyedni. A tiszta vízben szinte végig tudtam követni a halivadék utánzat útját, amikor is az ismerős árny pont mellette tűnt fel. Az öreg mohoshátú korát meghazudtoló gyorsasággal kapta be az amúgy – többek között a kedvéért – ízesített csalit, hogy aztán még gyorsabban köpje ki.

Mozdulni sem volt időm, a kezem már annyira elgémberedett a hógolyó gyúrástól, hogy esélyem sem lett volna egy komolyabb bevágáshoz. A domolykókirály természetesen arrébb állt, a csata még azelőtt véget ért, hogy elkezdődött volna.

Írhatnám, hogy ezt jelnek tekintettem, az öreg hal, a természet eme csodája megmutatta, hogy Ő és többi társa most nincs játékos kedvében, és én megfogadva tanácsát, kissé csalódva, de összességében boldogan haza felé indultam, de ez nem lenne igaz.

A bennem lévő ősi ragadozó már felébredt, vágyta a zsákmányt, a nemes küzdelmet, és a győzelmet, majd a kegyes visszaengedést, amit természetesen világgá kürtöl majd offline és online.

Mivel úgy tűnt a gyorsabban süllyedő csali elnyerte a hal tetszését, így taktikát váltottam, elhagytam a havat és hagyományos nehezékekkel, majd körömvillantókkal, majd dropshottal próbálkoztam, és így tovább, lassan kimerítve az általam ismert pergető módszereket, mindvégig sikertelenül.

Ahhoz képest amennyire belelovaltam magam, végül is elégedettséget éreztem miközben hazafelé bandukoltam, a fagyott természet szépsége és a kísérletezés öröme úgy tűnik még halfogással járó sikerélményt is felül tudja írni, és ha minden kötél szakad egy sztoriba ágyazva az új szerelékkel is lehet büszkélkedni, a többi horgásztárs előtt.

Azóta sem volt ilyen hideg márciusunk és nem is találkoztam többé ekkora domolykóval a kis csatornán, de lehet, hogy csak a következő közös hógolyózásra vár…