-Dorka! Kelj már fel! Indulunk a pergető akadémiára!  Hasadra süt a nap! -Ébresztgetett a bátyám, a megszállott horgász. Szépen, komótosan feltápászkodtam. Nem is süt a nap, 6 óra van, Ember!

Miután elvégeztem a reggeli dolgaimat elindultam összepakolni a horgász felszerelést. Ekkor döbbentem rá, hogy ez egy pergetőbotot és 2 darab csalit jelent. Kinéztem az előszobába, a bátyám 3 táskát és 2 botot hoz. Mindegy, én bedobtam a 2 wobbleremet egy dobozba és felkaptam a botom. Mehetünk! -jelentettem ki izgatottan. A bátyám furcsán nézett, de nem kérdőjelezett meg, mert tudta, hogy mindig nekem van igazam.

1 óra autózás után megérkeztünk Kecskemétre. Már a csapat jó része itt volt. Látod, mondtam, hogy hamarabb kellett volna jönnünk! -idegeskedett a tesóm. Meg se hallom. Mintha a halak nem várnának meg, így is nagy teljesítmény, hogy fel tudtam kelni. A napot egy elméleti oktatással kezdtük. Bemutattak új csalikat, eszközöket. A bemutató után megindult a csipet-csapat a csukás tó felé. Mindenki elkezdett kipakolni, csalizni. Hát, én is elővettem a kis botomat és felkötöttem az egyik műhalat. Amikor körbe néztem láttam a csodálkozó arcokat, akik most jöttek rá, hogy nem egy kislány vagyok, akit nem tudtak hová rakni a szülei, hanem horgász. Vagyis szeretnék az lenni. Elindultam keresni magamnak egy jó helyet. Találtam is egyet, ahonnan jól meglehet dobálni a nádast. Dobáltam, dobáltam semmi. Már 2 órája dobálok és még mindig semmi. Kicsit leültem a fűbe és figyeltem a vizet, a természetet. A szél egy kicsit fújt, de csend volt, olyan jó csend, ami itthon sosincs. Épp amikor egy kicsit kifújtam magam hallottam egy csobbanást. Felkaptam a fejem, tuti rablás, tudom mit kell csinálni! Felkapókar ki, bot hátra és dobás. Látom a halat, megindul a csalim felé, a szívem nagyon ver, rajta van! Nyugi Dorka, tudod mit kell csinálni. Teker-teker, fáraszt, teker-teker, fáraszt. Halam van! -kiabáltam el magam, széles vigyorral. Az egyik oldalról rohan a bátyám, a másikról egy férfi szákkal (mert az nem volt nálam). Megmerítettük. Egy gyönyörűszép csuka. Lemérjük, 56 centi. De szép vagy aranyom! -simogatom a halat. Egy póz vele és már ment is vissza. Láttam ahogy elúszik. Nagy mosollyal sétálok vissza a táborhelyre. Az emberek sorra gratulálnak. Te vagy a Wonder Woman! -mondta a szervező. Hogy lealáztad a bátyád! -folytatta. Ezen nagyot nevettem, végül is ő a tapasztaltabb horgász, de örültem, hogy egyszer nekem jött a hal.

A nap hátralévő részében sajnos nem jött újabb hal, se nekem, se a bátyámnak. Elindult lefelé a nap, ami azt jelentette, hogy pakolnunk kell. Megérkezett Anya is és én nagy örömmel újságolom neki a fogásomat. Ő csak bólogat, mert nem ért hozzá, de ezért nem hibáztatjuk. A sztori végénél megakad a szavam. Lejátszódik a fejemben a visszaengedés pillanata. Nem kívántam, amikor visszaengedtem! -jutott eszembe. A bátyám kérdően rám nézett, majd csalódottan megrázta a fejét és inkább beszállt a kocsiba.