Jó ideje már, hogy egyedül jár a halak nyomában. Hiába, megöregedett. Pedig fiatal csikókorában, de sok cimborával együtt, vált válnak vetve. Nem is emlékszik, hogy mikor kezdte. Amióta az eszét tudja ez az élete. Először jöttek a küszök. A többiekkel együtt vad ösztönlényként vetették magukat a kishalak nyomába. Dübörgött a vérük, hajtotta őket. Majd ahogy kezdtek beleöregedni az életbe jöttek a komolyabb trófeák, amikkel már büszkélkedni is lehet. De ma már nincs kinek büszkélkedni. A régiek szépen fokozatosan elkoptak, kit erre fújt a szél, kit arra. És ma már nem is büszkélkedne. Ma már a vére sem dübörög annyira. De azért még jó lenne összefutni valakivel az öregek közül. Úgyhogy ma este kinéz az egyik kedvenc pályájára. De csak vaksötétben. Mert akkor van értelme.

Még most is az öreg spori szavai duruzsolnak a fejemben, akivel néhány napja futottam össze ugyanezen a kövön: – Nyáron ki sem megyek éjfél előtt, ha nagy süllőt szeretnék fogni. Nincs értelme.

És már elmúlt éjfél. Persze én nyeretlen kétévesként már hat óra óta kint vagyok, kezdek elálmosodni.  Mondjuk nem is pergetek régóta, a fiam miatt kezdtem el egy évvel ezelőtt. Egészen felnőtt koromig kimaradt az életemből a horgászat, de mára beszippantott. Pedig nem indult egyszerűen. Mindenféle tapasztalat nélkül, „műanyag” tavakon kezdtünk. Először nagyon élveztük, ahogy jöttek az apróbb majd nagyobb sikerek. De mikor megláttam az első tépett szájú pontyot. Majd a másodikat. Egy életre elment a kedvem az egésztől. Szerencsére azonban ránk talált a pergetés és a vadvizek. És ma már nem kilogrammokban és centiméterekben mérjük a sikereket, mint tavi horgászkorunkban, hanem az egészségesen kifogott és visszaengedett halak számában.

Érdekes dolog ez az éjszakai pergetés, időnként elképesztő módon ki lehet zárni a környezetet. Néha annyira rá tudok hangolódni, hogy a wobbler minden apró rezdülését külön külön érzem, kiélesedik az érzékelés, a hatodik érzék, ha úgy tetszik. És ilyenkor általában megérzem a halat mélyen a zsigereimben, akkor is, ha semmilyen ráutaló jel nincs. És az esetek többségében másodperceken belül tényleg robban a víz. Na a ma este az nem ilyen. Pedig ideálisak a körülmények. Újhold van, az ilyenkor szokottnál kicsit gyorsabban ballag medrében az öreg folyó, tolja a halat a partnak. De ma nagyon nem bírok ráhangolódni, sok minden kavarog a fejemben, nem tudom lezárni a fájlokat. Próbálom becsukni a szemem, az időként segít. De ma az sem. Elvesztem az egyensúlyom és dőlök előre. Inkább kinyitom. 

És ekkor valami nagyon finoman odanyúl a fahalacskára, ösztönösen akasztok is rögtön.

Vaksötét van, az ő ideje. Nemrég ért ki a kőhöz, de nincs ott senki a régiek közül. Ráadásul már volt egy akciója, de elvétette. Hiába, megöregedett, a reflexek sem az igaziak már. Hirtelen megérez valamit. És nem gondolkozik, odanyúl. De valami nincs rendben! Az addig vergődő kishal elemi erővel rántja meg, sosem érzett még ilyet. És elkezdi húzni. De nem hiába nyert meg már száz csatát, az első sokk után megindul a rohanó víz felé. Csak el attól az erőtől, ami a part felé húzza! Ösztönösen letör és már el is éri a sodorvonalat. A víz segít. De nagyon erős a kishal, visszahúzza. Újra kitör, most már nehezebben éri el a sodorvonalat. A víz megint segít. De újra visszakényszeríti az az erő a part felé. Még egyszer nekirugaszkodik, fogy az ereje. Hirtelen átfut a fejében, hogy veszíteni fog. Életében először. És feladja.

Úristen! Mikor a fejlámpám piros fényében először felsejlik a víz alatt a sziluettje, akkor látom, hogy süllő. De mekkora! Szájszéli akadás, csak el ne menjen. De nem megy el. Begázolok a vízbe és a kezemben van! Gyönyörű kékfarkú!

Valami kiemeli a vízből, odafent van. Odafent! De ott nem tud lélegezni! Fuldoklik.

Elképesztően szép hal, csinálok róla két-három képet. A fiam otthon alszik, még csak tizenkét éves, de ezt a halat muszáj megmutatnom neki.

Villódzó fények körülötte, de már egyre kevesebbet érzékel a külvilágból. Nem kap levegőt. Tudja, hogy meg fog halni. Fuldoklik. És végül besokkol.

Pár percig még tartanám a kezemben, de tudom, hogy ideje visszaengedni. És viszem is a vízhez.

Valami megváltozott. Újra tud lélegezni, Kezd visszatérni az ereje. De valami még visszatartja, nem engedi. Ösztönösen csap egy nagyot, és elmerül a habokban. Megjárta a poklot, de újra szabad. És otthon van.

Búcsúzóul még jól lefröcsköl. Megérdemlem. Adrenalinnal telve nézem, ahogy elmerül a folyóban. Egy perce még a kezemben tartottam. Az első dunai kékfarkúm. Egy év alatt eddig jutottam a műanyag tavaktól. El sem hiszem. 

Hazaértem.

Dósa István