Mióta az eszét tudja a főszereplő kisfiú, horgász akart lenni, senkit nem tudott tenni ellene pláne azért, mert Dunamenti kölyök volt. Édesapja szerint nagyjából 3 évesen mikor vízre szálltak, az első mondat, ami részéről elhangzott, ez volt: Ki botját szedjük szét először? (Mint kiderült, nem az elődje készségére gondolt.) Örökké hálás lesz a Jóistennek, amiért ide pottyantotta, ahol ma is él. A Szelidi-tó volt a „bemelegítés”, mielőtt az Álmok színházához ért volna. Hozzá felérni, teljesen megismeri, sohasem fogja senki. Nagy, csodálatos, titokzatos, ez a mi Dunánk. Ahol ehhez hasonló érzés töltheti el az egyént, talán a Balaton, csak az érti, aki ült már kint a hatalmas, opálos víz, az ismeretlen vízrengeteg, nagy halak birodalmában, egy kis csónakban, és merengett rajta:mekkora ajándék is ez.                                                              Az azóta egyre korosodó kisfiú ma már egyetemista, Gödöllőről való hazaútja során az első hely amit meglátogat, a második otthona,vízpart. Általában alkonyat táján, csípi nyakon a Paks fölött nyugovóra térő napot. Merengeni szeretne a tájban, de nem tud. Tudat alatt az utcahosszakkal arrébb fröcskölő balinra összpontosít, majd a partszéli langót fürkészi. A fényváltás sárkányai üldözik az aranyszínben pompázó felszínen menekülő küszöket. A küszök a szelet hajtják, őket pedig a süllők. A süllők, amiket óvodásként vágott ki a Magyar Horgászból, hogy falára ragaszthassa őket, amikről álmodott éjjelente, amikre gondol, ha rossz a kedve, aminek illatát a kezén érezve elégedettség tölti el. Kapásától nem sok intenzívebb érzést tudna mondani. Röviden összegezve hamar eldöntötte, hogy felcsap dunai horgásznak, és akármilyen kicsi is, ő bizony fog egy nagy fogast.

Nem volt egyszerű feladat, sok időnek el kellett telnie, még végre a szülők belátták, nem tudják eltántorítani általános iskolás fiukat attól, hogy egyes egyedül próbáljon szerencsét a Nagy Dunán. A horgásziskolát szép sorban vette a csemete, mire a spiccbotozástól egészen a pergetésig jutott. Kezdetben a fürge balinhadak becserkészése volt a cél nappal, majd ahogy cseperedett, úgy tolódtak a horgászatok a sejtelmes, sötét éjszaka irányába. Történt egy kora nyári hűvös délutánon, hogy habár a vízállás még harcsázni is magas volt, egy friss hidegfronti, nyugati szélfuvallat egészen sebes folyam partjáig sodorta. Egy szép József Attilától vett idézettel leírva a szeretett  folyónkról akkor alkotott képet- „Zavaros, bölcs és nagy volt a Duna”.  A kisfiún és Didon Sanyi bácsin kívül egy árva lélek sem volt a vízen, (bár az öreg részéről ez nem volt meglepő, a sok kintlétnek meg is lett az eredménye, egy országos rekord fogassal jutalmazta Fortuna a ’90-es években). A sok dobás nem hozta meg a várva várt sikert, és bár elszánt volt, úgy tűnt, ma sem fogja meg azt, amiről oly régóta álmodik. Eredménytelennek bizonyult a horgászat, így hát a kisfiú haza akart indulni. A hűvösödő levegő is arra sarkallta, üljön fel a biciklire, és térjen vissza egy másik alkalommal. Már elkezdte megfelezni rövid, parafanyelű pálcáját, mikor egy tompa kaffantás törte meg a csendet, körötte néhány életéért iszkoló küsz spriccelt az áradás miatt fák lábáig kiterjedő felszínen. Gyorsan összeforrasztotta a két bottagot, és repült is a kis fahalacska a rablás mögé. Nem szokványos dobás, egy elárasztott bokor mellé kellett suhintania a kishal-imitációt. Első dobás, semmi. Második is üresjárat, talán nem is volt az olyan nagy hal, ami rabolt. Ismét indulni akart, de akkor is, most is fülében csengett a mondat, amit példaképe, egy nagy-nagy magyar pergető mondott neki és társainak a szokásos higgadtságával egy velencei horgásztáborban, mikor nem tudták elcsípni a vadul raboló őnöket Agárd kikötőjében: gyerekek, ne adjátok fel, addig van esély, még a csali a vízben van. „Milyen igaz, az iskolapadból és otthon a kanapéról nem tudom megfogni, hát legyen a vízben az a csali!”- és repült az utolsó dobás. Kettő tekerés után olyan impulzus érte, mint előtte soha, meglepettségében majd’ vízbe esett. A felszín közelében táncoló wobbler egy örvény társaságában tűnt el.   A hal ütése csontig hatolóan éles volt, mint egy áramütés. Egy pillanat volt csupán, tapasztalatlan volt,nem tudta, hogy vágjon be egy ilyen halnak, hogyan tartsa távol az akadótól. Csak állt, mint aki karót nyelt, a vékony fonott megfeszülve vágta a kávészínű Duna bugyrait. Természetesen extázis öntötte el, nem volt ura a helyzetnek. Ellenfele tökéletesen tudta, habár becsapták, itt nem a kisfiú irányít. A nagy hal miután ráeszmélt, hogy a horog bizony jól akadt, egy esélye van, hogy ne találkozzon a horgásszal, és ez bizony az előbb említett elárasztott bokor, aminek víz feletti része mint kiderült, csak a jéghegy csúcsa volt. Játszi könnyedséggel úszott be az ágas-bogasba a kilétét fel nem fedő halacska, bár a kis horgász nem így, hanem igen komoly teremtmények definiálta volna. A nebuló érezte, hogy egyre csak súrlódik a zsinór, valamit tennie kell. Kellett volna, de túl kicsi volt még ő ehhez. Ennek a valószínűleg nagy fogas fogásnak először érezte meg az illatát, de olyan volt ez, mint mikor az ember elé tesznek egy tál finom birkapörköltet, szagolja, szemléli, legszívesebben felfalná, de nem kap kést,villát, így nem eheti. Addig reszelték hát az akadót, még az aznap esti mérkőzés végeredménye szép lassan el is dőlt, elfáradt a zsineg, vele egyetemben a fiatal pergető is. Szomorú volt, de nem az elveszített csali miatt. Édesapjától, aki nagyon nagy horgász, megtanulta, hogy az emlék a fontos, akármilyen drága is volt az a fránya csali, amire zsebpénzét költötte. Csak állt meredten a hatalmas, tekintélyes folyó szélén, remegő keze alig tudta tartani a botot. Kérdések gyötörték, miközben tekert hazafele- Süllő volt vagy harcsa? Egész biztos süllő, az a kapás, az a fejrázás… Mekkora lehetett! Kár, hogy senki nem fogja majd elhinni, mert egy kisfiú nem akaszthat ekkora halat egyedül, itt ezen a vízen. Ha másban nem is, egyben biztos volt: a pergetés iránt érzett vonzalma szenvedéllyé alakult át, ez pedig addig kísérte, még csak eljött a nap, mire újra átélhette azt a nagyhalas benyomást, amire vágyott.

A kisfiú cseperedett, sokat, nagyon sokat járta a Dunát, számos halat fogott, de ehhez az esethez hasonló érzése sosem volt, még csak egyszer nem vetemedett arra, hogy 19 évesen egy kísértetiesen hasonló szituációban, hatalmas vízben kimenjen az elárasztott bokrok tövét dobálni. Deja vu-je volt, mert minden úgy történt, ahogy akkor régen, azon a napon. A hazaindulás gondolata, a rablás, a pergető példaképe nagy hatású mondata, és az utolsó dobás. Ebben a pillanatban vált a szenvedély függőséggé. Felnőtt ahhoz, hogy megtudja, mi volt az a furcsa érzés a kapáskor, amikor először nehezedik el a bot. Ezt úgy hívják, hogy a nagy süllő érzése. Már határozottan fárasztotta és nem engedte be a bokorba, vagy a metsző kagylócsapattal tarkított part közelébe. Bár nem a legkeményebben küzdő ellenfél ez a faj, mégis van benne valami, ami ennyire különlegessé teszi. A csatavégén a termetes fogást a kisebb társain szerzett tapasztalat alapján határozottan ragadta tarkón, emelte partra, és helyezte a puha humuszra. Csak ült, és nézte, milyen pompás. Megfordult a fejében, hogy milyen finom lenne paprikás lisztben átsütve, de képtelen volt hazavinni. Óvatosan eresztette a melegedő, sáros folyóba és nézte, ahogy a horog nyomától kissé bódultan, de hálásan, méltóságteljesen köszönt el egy lassú farokcsapással a nagyszerű hal. Csak az érti, aki átélte, és újra és újra át akarja. Az ifjú horgász sohasem próbálta ki a kábítószert, neki valószínűleg ezt a hatást a süllő kapása fejti ki. Hogy ez természetes, vagy sem, fene tudja, de mivel én vagyok ez a kisfiú, higgyék el, akármilyen is a drog, a Duna és a süllőkapás ötvözete legalább olyan, ezt garantálom. Egy jó tanács minden pergetőtársamnak: „ne adjátok fel, addig van esély, még a csali a vízben van!”