Ahhh, már megint felébresztettek, az a tegnapi utolsó fröccs nem kellett volna, fáj a fejem, kávé kell.
A kávé sem az igazi, kihagytam belőle a mézet. 
Hú de süt nap, már szinte éget, még a szél se fúj. Ma pecáznom kéne, biztos enné a felszínit. Vajon, ha megkérdezem a párom, mit fog szólni? Mindegy, menni kell, érzem.
– Evi van kedved pecázni? Csinálunk szendvicset, csónakázunk, olvasunk ilyenek.
– Persze, menjünk.- jött a válasz.
Szendvics készítésben jók vagyunk. Gyorsan kész. 
Szerezzünk csónakot, de hol a telefonom? 
Végre megvan, nem veszik fel.
Ennyi, vége van, ez a peca tuti bukta.
Csöng a telefon, mehetünk.
Kocsiba pakolás és már indulunk is. 
Hangosan üvölt a zene, ráadásul Evi továbblépteti, ha épp nem tetszik neki, ezt nem szeretem.
Megérkezünk, majdnem délután egy óra. Alig van már időm pecázni.
Végre kész vagyunk a pakolással, látom őket (halakat), tudom, hogy mozognak. A szikrázó napsütésben csak úgy csillan a testük, mintha a legszebb rubint vagy smaragd kövek úsznának alattunk.
De nem esznek. Mi lehet a baj? 
Próbálom fent-lent, vízközt, nagy vibráció, kis vibráció.
Egy-egy apró koppintás, de ezt mégsem lehet halra váltani. 
Ádám csónakjához érünk, nincs ott a csónak, vajon Ádám is kint van?
Pár beállóval később megpillantok a távolban egy csónak sziluettet, talán Ádám az ? Nem tudom.
Dobom, húzom a csalit felváltva, néha olvasunk, eszünk, de semmi.
Ismét csónakot látok, ismerős alkat, ismerős sapka. A másik csónakos vigyáz, hogy ne zavarja az utam, ez tetszik. Najó, felhívom, szerintem ez biztos az Ádám. Már kicsöng, az illető keres valamit, talán a telefonját, nem látom. Beleszólnak:
– Szia haver, mizu?
– Szia Ádi, már ide se jössz köszönni? 
– Jaj az te vagy, máris megyek! 
Jó volt újra látni Ádámot, menjünk együtt a két csónakkal, mondtam neki.
Továbbra is szenvedünk. Ráadásul egyre hidegebb van. Lassan menni kell haza. Ádámnál sem történik semmi, ez titkon nyugtat, nem én csinálok valamit rosszul, hiszen Ádámot ügyes pecásnak tartom.
Ádám már pakol, ő lassan indul. Teljes sötétség előtt szeretne még kocsiba szállni.
Evi még bírja, de tudom, hogy fázik, ezért az utolsó helyre érünk, nem akarom, hogy megfázzon.
Megakad a szemem egy csalin, egész nap ott volt, mégse dobtam. Kapocsba akasztom és mondom, hogy 5 dobás, aztán indulunk.
Gyorsan elmegy az első négy, de a rejtélyes csalit se szagolják meg. Utolsó dobás, most vagy soha. Nézem Evit, aranyos, ahogy leplezné a hideget és a fáradtságot. Egyszer csak a semmiből hatalmas durranás. Odanézek, ez pont a csalim mögött volt, izzad a tenyerem, gombóc lett a torkomban, de próbálom úgy húzni, mint előtte. Hirtelen megint. Ezt már érzem a spiccen, bevágok, megvan. Fárasztás közben egy barátom szavait hálálom, nem hangra vágtam be. Amikor meglátom, még jobban izzadok. Mindent dobálok, keresem a merítőt, természetesen most kell tele lennie minden szarral. 
Evi kiborít belőle mindent, én a halat figyelem. A lemenő narancssárgán izzó nap fényeiben vörösesen izzik az aranyhalam. Végre kezemben a merítő, benne van. 
Ordítok az örömtől, valaki visszaordít, majd én még hangosabban ordítok. 
Fotó és visszaengedés.
Már indulunk is, közben Ádám hív:
-Te ordítasz, te bolond? Még a kocsiból is hallom.
-Igen, én voltam, megfogtam, majd küldök képet.
-Felszíni? -kérdezte Ádám 
-Mi más barátom, mi más? 
-Ezt nem hiszem el, hihetetlen vagy.
-Nem én, a csali. 
Majd leraktuk.
Táncolok az örömtől, a képeket nézem és néha ordítok egyet
-Megvan!
Evi bolondnak néz, érti vagy nem, azt nem tudom, de látom, hogy ő is elégedett. Érzem, hogy szeret és boldog vagyok.

VMFishing