• Feri bácsi, Feri bácsi! Ébren van?
  • Itt vagyok fiam, jövök már! – reccsen az Öreg hangja a párás homályban. A lehelet füstként tör elő a szájából, ahogy nagy szuszogással cipeli le a táskát a csónakba. Megáll, óvatosan kitapogatja lábával a ladik elejét. Fagyott az éjjel, nem lenne jó belecsúszni az októberi Dunába… A dér serceg a csizma talpa alatt, a csónak aljában belefagyott víz jéghártyája élesen ropog a csendben. Az Öreg kinyújtja a kezét és atyai gondoskodással segíti be a fiút a csónakba. 
  • Ülj az elej’be fiam, oszt’ meg se moccanj! Párna legyen az alvégeden, mert odafagysz és hogy számolok el veled anyádnak?

A fiú engedelmesen maga alá gyűri az ágybetétmatracból vágott vastag, kopott szivacsot és megborzong. A csípős hideg még a fiatalság kíváncsiságát, lendületét is próbára teszi. Az összes osztálytársa az igazak álmát alussza, de a fiú már kora hajnalban a csónakban reszket. Félig a hidegtől, félig az izgalomtól. Ritka ajándéka a sorsnak, hogy az Öreg magával viszi süllőzni. Ráadásul pergetni! Eddig csak a balinokat riogatta körforgó villantókkal, de ez most valami más, valami magasabb rendű. Süllőpergetés, a vágyak netovábbja. Úristen, micsoda kaland, micsoda sztori lesz ez… Jajj, csak halat fogjunk! 

A csónak puhán olvadt bele a dunai éjszakába. Az evező csobbanásainak monoton ritmusától a fiú feje le-lebillent, majd az Öreg hangjának száraz reccsenése visszarántja az ébrenlétbe.

  • Tedd le a súlyt! De lassan, óvatosan, ne csobbanjon!

A kalandvágy sajgó várakozása ilyenkor kínszenvedés a fiatal léleknek, a sedreség viszont bajjal jár! Tudja ezt az Öreg, fékezi a kis csikót! Saját fiaként szereti. Az övéi már rég felnőttek, elszármaztak messzi tájakra, az unokákat meg már alig ismeri. Csak ünnepekkor látogatnak haza, az is csak lótás-futás, meg zajos vendégeskedés, nincs idő megállni, belerévedni a természetbe, netán még a Dunára is kimenni, mint régen. Itt ez a fiú, a más fia, de úgy érzi, mintha a sajátja lenne, sőt ő maga az, sok generáció távolából. Ugyanaz a kíváncsiság, ugyanaz a zabolátlan megszállottság jellemzi. Tizenpár éves, de szó nélkül jön hajnalban a megbeszélt időpontra, fegyelmezetten, pontosan, egyedül. Nem az anyja hozza. No, talán csak férfi lesz belőle egyszer… 

Az éjszaka szélmentes, az Esthajnalcsillag már a horizont felé hanyatlik. A Duna hullámai surrogva buknak át a rugany spiccén. A néma csendben még egy-egy loccsanás is hallik… A srác megáll és odasúgja az Öregnek:

  • Hallja, Feri Bácsi? Itt vannak a keszegek!
  • Jó az Fiam! Ahol a keszeg van, ott más is lesz! Csak el ne riasszuk!

Előkerülnek a botok és a csalisdobozok. A fiú remegő kézzel nyúl az egyetlen wobbleréért. Azt mondták a horgászboltban, hogy ezt szereti a süllő. Drága volt, ráment a havi zsebpénzének a fele. De megvette, mert olyan szép, olyan más, mint az eddig használt körforgók. Hisz benne, hiszen hinni akar. És most, hogy az Öreg elhozta magával csónakkal, bizonyítani is kell.

Közben az Öreg belekotor a táskájába és előhúz egy üveget, meg egy termoszt. Nézi a két palackot, majd a srácot. Majd megcsóválja a fejét és a fiúhoz mordul.

  • Na, fogd ezt, te istenadta! Apád ilyet még nem adott, azt lefogadom, de ha el mered neki mondani, bizisten, letöröm a derekad! Legyen ez a mi titkunk! – majd olyan kacsintással, ahogy csak az igazi vén csibészek tudnak, egy gyűszűnyi pálinkát tölt a fiúnak! 
  • Óvatosan, nem asszonyok itala! 5 éve pihen az eperfa hordóban, ettől mindjárt megmelegszel!

A pálinka karcol, tüzel, éget! De a fiú állja a sarat, hiába akad el a lélegzete és csordul ki a könnye. Levegőt is alig kap, de nem rezzenhet az arc, mert még mit szólna… Az Öreg persze a szeme sarkából lesi, kuncog magában. Tudja, látja ő a szenvedést, ahogy tartja magát ez a kis városi suhanc, de tartja magát. Derék legényke!

  • Igyál teát is, kölyök! Nesze itt van, forró még, vigyázz! 

A tea a gőzölög és a pálinka sokkja is elcsitul, átadva a helyét valami meleg bizsergésnek, pislákoló langyosságnak. Az Öreg cigarettára gyújt, de ezt már nem kínálgatja. Csak néha felpislákol a parázs a félhomályban. Az ég alján derengő sáv jelzi a hajnal közeledtét. A ruganyvég elvágó vizén fodrozódó hullámok csúcsára apró fény-tündérkék ülnek és csillogva incselkednek. Az idillt hirtelen loccsanás zavarja szét, ahogy egy sötét test töri meg a vízfelszínt.

  • Na, oda dobjál fiam! Ott az ebfogú, amiért jöttünk!

Pálinka ide, pálinka oda, a fiú fülében azonnal döbörögve száguldani kezd a vér. Remegő kézzel csatolja a kapocsba az osztott testű wobblert, majd megcélozza a rugany végét és dob. A csali halkan csobban a sodrásban, az első orsótekerésre pedig táncolni kezd. Szokatlan érzés, ahogy rázza bot spiccét a fahal, de tudja, érzi, hogy ezt kell, hogy szeresse a süllő. Hisz benne, hiszen hinni kell. Az erős sodrásból a wobbler beér a langóba, a remegés egy pillanatra elcsitul. A fiú utána tekerne, de abban a pillanatban elemi erejű rántás fut végig a zsinóron, hogy még a válla is belesajdul. Ösztönösen bevágásra lendül a kar, de a mozdulatot félúton megakasztja egy őserő. 

  • Ez az, fiam! Okosan, higgadtan!

De a fiú már se hall, se lát, csak küzd a mélyből érkező szörnyeteggel. Küzdelmük kozmikussá tágul, megszűnik a külvilág, a harc kitölti az univerzumot. Csak a srác és a hal, semmi más. Az adrenalin zsibongva vibrál a srác ereiben, karját megacélozza, szemét kiélesíti. A hal végül megadja magát, a csata véget ér. Egy gyönyörű, opálos-csíkos test körvonalai sejlenek fel a vízfelszín alatt. Az öreg komótosan alátolja a szákot és a csónakba emeli a süllőt. A fiú csak nézi a csodát, alig fogja fel. Valóra vált egy álom, ezt nem olyan egyszerű feldolgozni. Kiszáradt torokkal kérdést lehel az Öreg felé.

  • Mekkora ez, Feri Bácsi? Öt kiló megvan?
  • Hát olyan ketteskének saccolom fiam, de gyönyörű hal. Ott van az öreganyja is, de azt meg köll érdemelni! De jó hal ez, anyád büszke lesz rád. No, meg én is az vagyok!

A számok csak számok, az élmény viszont valódi. Hol van már a reggel csípőssége, az álmos didergés, most már csak a mámorító diadal van. Az ősök ösztöne, a száz és ezer generáció öröksége, a zsákmányszerzés izgalma, a győzelem elégedettsége. Már fogalmazza a sztorit, hogy hogy fogja ezt elmesélni a barátainak, sőt még a lányoknak is. Bár ez utóbbiakat valahogy sose kötik le ezek a történetek. Ki érti ezt, a lányok olyan furcsák… 

Az Öreg közben kapocsba teszi saját wobblerét és dob. A fiú mindezt csaj a szeme sarkából, alig észleli, csak fogak közt szűrt szisszenés töri szét az ábrándos révületet.

  • Gyere fiam, hozd a merítőt, ez jó hal lesz! 

A botspicc métereseket bólint, a fék fel-felzizeg. Az Öreg nagyokat szuszog és a foga között halkan káromkodik. -Ne a kőnek vidd, az anyád úristenit! – recsegi az Öreg. 

Hol van már az előző fogás mámora? Most itt az igazi szembenézés, a nagy próbetétel! Ez az igazi szörnyeteg, letűnt idők Leviatánja! Saját harca már csak egy kis csetepaté, ez most a világ sorsát eldöntő apokaliptikus küzdelem! A viking mitológia Ragnarökje, ahogy Odin és Fenrir, a farkas küzd egymással. Minden idegszállal a csatára koncentrál. Az Öreg birkózik a fenevaddal, a fiú pedig összeolvad vele, együtt küzdenek, együtt harcolnak. 

A vízfelszín alatt egyszer csak elképesztő méretű fehér test bukkan fel egy dézsányi burvány közepén. Hatalmas, vén sárkány, ujjpercnyi fogakkal, kéttenyérnyi hátúszókkal. A srác földbegyökerezett lábbal áll, úgy érzi, hogy ez a szörnyeteg talán még nála is nagyobb, egy farokcsapással a vízbe hajítja és kettéharapja. Ilyen süllő egyszerűen nincs, nem létezhet, még a mesében sem. Ilyenről még álmodni sem mert, csak az öregek legendáiból hallott olyanokat, hogy hitte is, meg nem is… De most itt a valóság, az élő realitás, csak éppen olyan nehéz hinni a szemnek! Már az előbb fogalmazott sztori sem tűnik olyan érdekesnek, ezt meg még elmesélni sem lehet, mert el sem fogják hinni…

Az bénultságot az Öreg hangjának reccsenése szakítja félbe, az ábrándozás millió üvegcseréppé robban. Lendül a szák, de alig fér bele a hal, a fele kilóg belőle. Ügyetlenül húzza a csónakhoz. Úristen – gondolja – ha ezt elrontom, az Öreg megöl!

De a süllő kijön, az Öreg nagy nehezen a csónakba emeli. Kibontja a hálóból és oldalára fekteti. Az öreg süllő nem nagyon tiltakozik, elfáradt nagyon, bár hátúszóit azért dühösen meregeti. De micsoda hátúszók! Egy fiú-arasznyi magasság, szakadozott, sokat látott hártyákkal. A kutya-méretű fej és a hatalmas száj lenyűgöző, de a benne meredező fogak borzongatóak. Ez tényleg egy sárkány, a legvadabb horgásztörténetek életre kelt valósága, ami talán mégiscsak egy álom. 

  • Feri bácsi! Hozom a bilincset!
  • Ne hozd fiam, nem lesz rá szükség!
  • Miért nem, Feri bácsi?
  • Azért fiam, mert ezt a süllőt nem esszük meg. Ő nem érdemli meg. Kétszer olyan öreg, mint te! Mennyi harcot, mennyi vészt élt át! Nézz a szemébe és gondolj erre!

És a fiú nézte a halat, elmerült az opál szemében és megborzongott. Látta a ragadozók elől menekülő kis ivadékot, a kormoránok elől bujkáló ifjoncot, az ereje teljében lévő Királynőt és végül az öreg matrónát, kis süllők százezreinek ősanyját. Ahogy az Öreg lassan, szépen visszacsúsztatta a vízbe a hatalmas testet, szívébe markolt valami ősi ösztön. Az igazi vadászok ösztöne: hogy az ellenfelet tisztelni kell, a zsákmányt pedig megköszönni a Nagy Folyónak. 

Pados Ferenc, Dömötör Ferenc és Bödő Csaba emlékének!

#fahalnovella