Kilencvenes évek végén járunk. Öt éven keresztül zötykölődttem a csepeli hév rozsda illatú zöld szerelvényein, mire elvégeztem a középiskolát. Minden reggel a 7:30kor suhantam el a Lágymányosi híd alatt, ilyenkor arcom mindig az ablakra tapadt:
Itt látni legközelebbről a Dunát a hévről! Megfelelő vízállásnál szélcsendben tökéletesen lehetett látni a komótos burványokat és vele egyetemben egy hatalmas kiterjedésű visszaforgót. Ordított a helyről, hogy remek pálya, még is távol esik a Pestet jól ismerő horgászok szokott területei közül…
Minden reggel megfogadtam, ha majd lesz időm, visszatérek és megnézem közelebbről is azokat a burványokat…

Kétezres évek közepe. Már sokadik alkalommal vallatom a Lágymányosi híd környékét, a fentebb említett burványokat. Ahogyan azt középiskolásként megfogadtam, kiismertem a helyet. Lett két-három kedvenc sziklám, amin állva, megfelelő szögben, megfelelő csalival legtöbbször jön is a hal. Nappal balinok, sötétedés után süllők.

Egy-két éve kezdődött itt el az igazi megszállottság, mikor is a békéshal horgászatot jelentősen háttérbe szorítva kezdtem meg pergető karrieremet ezen a szent helyen! Első adandó alkalommal mikor a frissen vásárolt pergető botommal és maréknyi csalimmal dobtam itt párat, jött is két jobbacska süllő egymás után, a mögöttem turbékoló szerelemes kamaszok legnagyobb meglepetésére. Gyorsan meg is örökítettem velük első pergetett halaimat. 
Hamar jött a sikerélmény, így nem volt kérdés, ez lesz az én helyem, amit már kamaszként is ösztönösen sejtettem!
Szeptember eleje van. Még érezni a lehetett a nyarat délután, de ahogyan besötétedett, hűvöskésre váltott az idő. A víz is jelentősen hűlt már a pár héttel ezelőtti állapothoz képest is. Ennie kell a süllőnek, éreztem!
Felszerelésem, csali arzenálom is sokat fejlődött már erre az időszakra, tudatosan készültem a dunai őszre a süllők miatt! Igazat megvallva, annyira hozzákötődtem ehhez a helyhez, hogy máshová nem is igazán vágytam ekkor még…
A Duna jellegzetes illata, a hídon átrobogó autótömeg zaja, időnként a hátam mögött elszáguldó, nyikorgó csepeli hév(amin már többet nem kellett zötykölődnöm! Azóta sem!), lábam alatt a kövek közt veszekedő patkányok hangja, graffitik és minden tényező, ami a városi peca sajátja! Street fishing, mondanánk ma, de akkor erre még nem létezett definíció. Legalább is számomra.

Fura egyvelege ez a természetközeliségnek és a városi életnek, ami mégsem terhes!
Pár buszmegállónyira elérhető, még is egymagad tudsz lenni, ha akarsz. Át tudsz szellemülni, fel tudsz töltődni. Falatnyi nyugalom sziget, karnyújtásnyira egy csipet természet, karnyújtásnyira a főváros.

Magabiztosan, célzottan dobáltam, egyelőre eredmény nélkül. Nem búslakodtam, hiszen korán érkeztem egy-két potya balin reményében, de azok csendben voltak. 
Éppen naplemente közepén jártunk, én pedig a kékórát vártam igazán. Aztán lebukott a nap, váltottam a monofilt fonottra. Akkortájt még így pecáztam. 
Teljesen egyedül voltam, emberi szót nem lehetett hallani.

Lomhán remegett legkedvesebb wobblerem a sötét, sűrű vízben. Látni a városi fény ellenére sem lehetett sokat, így óvatosan, vakon dobáltam párhuzamosan, folyással felfelé. Mikor beérkezett a visszaforgó zónába a csalim, az hevesebben kezdett veretni a szembefolyásnak köszönhetően. Ekkor jött a kiszámítható, de szívet dobbantó koppintás. Nem volt meglepetés. Egészséges, megfelelő kondiban lévő bőven méret feletti süllő. Gyors horogszabadítás, vissza. Fotóval nem vacakolok, ahhoz „fotóméret alatti” volt!

Ne feledjük! Azon évtized elején járunk, mikor még no social média, no okos telefon, internet zsebben még hírből se, otthon is éppen, hogy csak szélessávon… Szó sincs tehát azonnali instastoryról, a fotózás szépsége, mint olyan, súlyos kilókban volt mérhető a baloldali táskámban, tükörreflexes kütyü formájában. Amit az ember nem csomagol csak úgy ki minden áron, félti a halnyálkától, meg külön macera is, főleg egyedül. Tehát bújtatott megalománia: nagy halat kell fogni, akkor előveszem a gépemet, meg a vakut is!

Tizenvalahányaik dobás az első halam után és süket a víz, holott kaffognak a süllők, csobog az apróhal! Nagyon nagy mázlim van, bevirágzott a Duna! Fogalmam sincs, ez most normális-e ilyenkor, korán jött e vagy későn, lényeg, hogy pont időben akkor, mikor ott vagyok!

A frissen kelt, nem éppen apró dunai kérészek a fejlámpa fényében fehérek, mint egy termesz, tapintásuk hideg, puha és nedves. Nem éppen kellemes, mikor a nyakamban landolnak, onnan pedig egyenesen másznak-hullanak be az ingem alá. Neki vetkőzök, kirázom őket magamból, valamint frekvenciát is váltok, azaz csalicsere.
14cm-es suspending jerk csali kerül a kapocsba. Szembe megyek az elvárt taktikával, hiába a kérész manna, és az őket csipegető apróhalak, csali méretben nem finomodok, hanem durvulok. Mint mondtam, megalománia!
Első rántás, határozott koppintás, azonnal fejrázás, egyből ragadt a hármashorog tehát. Méretben rokon süllő az előzőhöz, habár nagyobbnak hittem, a koromsötétben már nem finomkodnak.

Újabb néhány dobás, még egy süllő. Kisebb, mint az előzők, de ez is bőven méret feletti!
Él a pája, eszik a süllő! De mennyire hogy! Újabb durvítás 16-os csali, ráadásul mélyre törő, lesz, ami lesz. Nem a szélre, hanem egyenesen be a budai túlpartot célozva! Erős sodor vonal, de 220as körüli vízállás, így nem túl vehemes. Jó félvizen a csali, tompul a túlveretés, elkaptam egy nyugisabb áramlatot, spiccet görbítő rávágás! Átszellemülök, minden külzaj megszűnik, csak a Duna, a horgászbot és én!
Jó kettes süllő forgolódik a lábam előtt. Gyorsan vagyok kénytelen bilincsre rakni, nem akarok bajlódni a fotóval, majd ha végeztem. Nem töröm meg a pecát, suhintom ugyanoda a következőt.

Két három dobásból semmi, de a kaffogás nem áll meg.

Pár méterrel lentebb helyet váltok. Előszőr megint a szélét nézem, van is egy eddigi egyenméretű jelentkezőm! Újból nagy dobás egyenesen a sodorba. Déjá-vu! Ahogy csendesbe ér vízközt a csali és szinte megáll, azonnali durrantás. No de ez elemi! Érzem jobb hal, fejet ráz, tuti süllő.
Lábam előtt tekereg, gyorsan szedtem ki a sodorból. Túlzottan hamar is. Kezdek aggódni, még nem mutatja magát, csak burványlik vészesen közel az éles parti kövekhez, betonszélekhez. Felerőltetem, bátorkodom a fejlámpát is bekapcsolni, muszáj, kockáztatva, hogy az egész pályát megzavarom. Ezüstlik a gyönyörű test! Jó 70-esre és 4-5-ösre saccolom! Megjött, akiért jöttem! Az utolsó horog egyik ága akadt vékonyan szájhegybe! Nagyon nem örültem ennek… Határozott mozdulattal húztam magam felé a bámulatos halat, tudtam csak egy esélyem van tarkón ragadni. Ahogy hozzáértem hatalmasat rúgott, és nagykönyv szerűen pattant ki a csali a szájából koppanva a kövön. Természetesen a tüskéi több helyen szúrták meg a tenyeremet.
Bántam is az ügyet meg nem is. Fotó nem születhetett, viszont látni láttam, érezni éreztem, tudtam mivel volt dolgom. Nem voltam dühös, megmutatta magát. A tenyerem pedig egyértelmű bizonyítékát hordozta napokig a csatának, volt mivel dicsekednem.
Az adrenalin alábbhagyott, a víz is csendesebbre váltott, pedig a kérészek már sokkal zavaróbban cikáztak, sokkal nagyobb tömegben!

Pár levezető dobásom maradt még. Kikapok még egy kisebb süllőt, talán az este legkisebbikét.
Gyorsan leszólítom a nap egyetlen arra járókelőjét egy fotóra. Készséges, szívesen segít, pláne mikor látja a két süllőt. 
Sajnos azonban értékelhető emlék dokumentáció nem tudott születni, nincs jó bizonyítékom, homályos, sötét fotókat tudott csak elkövetni az alkalmi alak. Pedig ezek voltak az első és utolsó pillanataim, mikor egyszerre két süllővel pózoltam. 
Útjára engedem őket, erős dunai harcosok. Kisebb harci sebekkel ugyan, de elemi erővel ugranak ki kezeim közül. Pillanatok alatt telt el ez az este. Az emlék örök, a fotó aznapról pocsék, de maximálisan elégedetten, külvilágra semmit sem figyelve buszozok haza a 103-ason. Koszosan, vizesen, halszagúan, kíváncsi, értetlen szempárokkal magamon.